Martin McDonagh
LEENANE SZÉPE
– Martin McDonagh kultikus tragikomédiája –
A darabot magyarra fordította: Upor László
16 éven felülieknek ajánljuk!
.
Egy faluszéli ház, két nő, egy örökösen fortyogó üstnyi sérelem – és egy levél, amely mindent megváltoztat. Az In Bruges (Erőszakik) és a Három óriásplakát Ebbing határában szerzőjének első színpadi műve egyszerre röhögtet és összetör: fekete humorú, groteszk anya-lánya dráma, amelyben a szeretet és a gyűlölet kéz a kézben jár. Dermesztő és kacagtató, fájdalmasan igaz és színházilag elementáris.
„McDonagh a tehetetlenség dühét fordítja át darabjaiban már-már komikusan túlzó erőszakossággá, a tehetetlen düh pedig mindannyiunk személyiségének igenis létező szelvénye. És amikor tehetetlenek vagyunk, akkor ütünk. Székbe, asztalra, másik emberbe – ha arcába nem is, hát a lelkébe. Inkább üssenek a színdarabok szereplői, mint mi magunk… ez pedig felszabadító és egyáltalán nem elítélendő módon: mulatságos is tud tehát lenni. Szabad nevetni rajta.” (Göttinger Pál rendező)
.
.
SZEREPLŐK:
Mag: Balázs Andrea
Maureen: Holecskó Orsolya
Pato: Marton Róbert
Ray: Vrabecz Botond
.
ALKOTÓK:
Díszlet: Bujdosó Nóra
Jelmez: Cselényi Nóra
Zene: Dinyés Dániel
Súgó, kellékes, rendezőasszisztens: Siegrist Cecília/Szekeres Petra
Rendező: Göttinger Pál
.
Felvételről közreműködik Göttinger Pál (ének, ír furulya), Dinyés Dániel (ének, zongora) és Bordi András rádióbemondó.
A zenei felvételeket Mohai György készítette a budapesti Pannónia Stúdióban.
.
Helyszín: Stúdióterem (érkezési sorrendes helyfoglalás)
Időtartama: 135 perc egy szünettel
Jegyek ára: 5000 Ft, diákoknak-nyugdíjasoknak: 4500 Ft*
ONLINE JEGYVÁSÁRLÁS:
Videó: Greksa János
Fotók az előadásból: Ónodi Zoltán
Fotók az olvasópróbáról:
“Emberi szörnyeteget, azaz kizárólag gonoszságból épített karaktert nem lehet eljátszani hitelesen. Csak mindig egy egész embert. Igazi szándékokkal, igazi vágyakkal, igazi sértettségekkel, igazi fájdalmakkal. Érteni kell, mit miért tesz, még ha magánemberként egyébként sarkos véleményünk is van róla. Ez voltaképpen egy mélyen missziós gondolat: a bűnt tartozunk elítélni, de sosem a bűnöst. A Leenane szépe hősei szörnyeteg módjára bánnak egymással, mégis súlyos tévedés lenne őket ebből a szempontból vizsgálni. Magából kifordult állapotában azokba rúg az ember a legnagyobbat, akiket a legjobban szeret. Fel kell ismernünk azt a szándékot, a szereplőkben és magunkban, ami az ütésre lendített kezet hajtja. Még ha úgy tudjuk is: mi sosem ütnénk. Ez a darab a határhelyzetekről szól, és íme, ez is az. Halad az ütés a levegőben: eddig a másodpercig mindent értünk, mindennel empatikusak vagyunk. Abban a pillanatban, hogy odaér: megengedhetetlenség, visszavonhatatlanság, tragédia történik. Az ütés, mikéntha kilassítva, szántja a levegőt. Ez a másodpercnél rövidebb idő elég arra, hogy egy személyiség örökre tönkremenjen, megrohadjon, eltorzuljon. Nem lehet jóvátenni. De meg lehet-e állítani?”
“Egy riportkönyvben kérdezi az író a börtönparancsnokot, hogy tulajdonképpen mi a büntetésvégrehajtás célja. A nevelés? A társadalomba való visszavezetés? A szembesítés? Hosszas töprengés után a parancsnok ilyesmit felel: ezek csak rárakódások, igazán soha el nem érhető sziszüfoszi célok. A büntetés célja ugyanis: a büntetés maga. Ízlelgessük kicsit ennek a mondatnak az iszonyatát: a büntetés maga. Hogy rossz legyen neki. Úgy hangzik, mintha ez nem tartozna ide, hisz a mi történetünkben nincs igazi börtön – mégis a darab kulcsmotívuma ez. Két ember, anya és lánya, egy felbomlott család elszigetelten együtt maradt két tagja bünteti egymást minden nap minden percében. Nincs kijárat, nincs menekülés. Van ugyan néha kicsi kimenő, de az után is vissza kell térni. Büntetik egymást az életükért, a kudarcaikért, mindenért, ami lett belőlük. Már nem is érhető tetten, hogy hol kezdődött. Minden tett, minden mondat a másikra mért büntetés. Nincs más célja, csak hogy a másiknak rosszabb legyen. Egyikük, amikor tiszta, rárakódásmentes szeretettel találkozik odakinn, idehaza ezt kérdezi: miért? Miért? Miért csináljuk mi ezt egymással? De a szorításon már nem lehet enyhíteni. Késő van hozzá. Ha ügyesen csináljuk az előadásunkat, talán lesz néző, aki felismeri a saját életében ezt a spirált. És meg tudja akadályozni, hogy neki is késő legyen.”
Göttinger Pál
rendező