Nézzen be hozzánk
Egyéb

AZ ALIZ CSODAORSZÁGBAN PRÓBÁI MÁR JAVÁBAN ZAJLANAK

AZ ALIZ CSODAORSZÁGBAN PRÓBÁI MÁR JAVÁBAN ZAJLANAK



“Az időt pedig ne sajnáljuk, hiszen nem beteg. Ha jól bánsz az idővel tudni fogod, hányat üt az óra… ”
-Lewis Carroll-


Előadásunk próbái már javában zajlanak Budapesten, ahol a Bartók Táncszínház művészei időt és energiát nem sajnálva igyekeznek, hogy megvalósítsák a rendező-koreográfus Dunaveczki Éva elképzeléseit.

Az “Aliz Csodaországban” valósága közelebb áll megszokott hétköznapjainkhoz, mint hinnénk. Egyszerre ismerjük fel az idő értékét és értjük meg annak múlását. Nyitott szemmel járva új dolgokat fedezhetünk fel, vagy a már meglévők kaphatnak más jelentést. Ezáltal egy csodás, szürreális, szinte abszurd mesevilágba kerülhetünk. Egy színesebb, vidámabb, őrültebb világba, ahol a főszereplő és a néző folyton rohan az idő után, nem fél megállni és időt szakítani arra, hogy boldog legyen akár csak egy pillanatra is. A táncelőadás ezt a pillanatot nyújtja hosszú élménnyé mindazoknak, akik elég kitartóak és megértik-takk, tikk-takk…

Aliz: Dunaveczki Éva / Nyúl: Hernicz Albert / Dodo madár: Széchenyi Krisztián / Ikrek: Perger Balázs, Karádi Zsolt / Hernyó: Jaklics Liliána, Zolja Adél / Vigyori macska: Bánházy Eszter / Bolond kalapos: Simon Gergő / Szívkirálynő: Hahn Jusztina

Zeneszerző: Juhász Levente / Díszlet, jelmeztervező: Matyi Ágota / Jelmeztervező asszisztens: Jaklics Liliána / Dramaturg: Sipos Imre / Rendező, koreográfus: Dunaveczki Éva

Egyéb

Carlos Celdrán rendező, író, színház igazgató üzenete a SZÍNHÁZI VILÁGNAP alkalmából

 

A kubai Carlos Celdrán rendező, író, színház igazgató üzenete a SZÍNHÁZI VILÁGNAP alkalmából

 

Színházi eszmélésem előtt mestereim már javában munkálkodtak. Saját életük maradványaira építettek hajlékot és költészetet. Közülük sokan ismeretlenek vagy alig emlékszünk rájuk: a próbatermek és a zsúfolásig megtelt színházak nyugalmában dolgoztak csendben, alázatosan, majd sok évnyi munka és nagyszerű teljesítmények után lassan elhagyták helyüket és eltűntek. Amikor megértettem, hogy nekem is ez a sorsom, azt is megértettem, hogy bámulatos és egyedi örökséget kaptam tőlük: nincs más, mint a megismételhetetlen pillanat megélése; a pillanaté, amikor a színház sötétjében találkozol a másikkal, és nincs védőháló, csak a mozdulat és a leleplező szó igazsága. Színházi szülőhazám találkozásokból épül a város legkülönbözőbb pontjairól érkező nézőkkel. Ők azok, akik estéről estére azért jönnek el a színházainkba, hogy megosszanak velünk néhány percet, néhány órát. Ezekből a kivételes pillanatokból áll az életem, amikor nem saját magammal és szenvedéseimmel törődöm. Újjászületek, és megértem a színház hivatását: átélni az adott, a múló pillanat puszta igazságát, amikor tudjuk, hogy igaz, amit a reflektorok fényében mondunk és teszünk. Ez mutatja meg leginkább, milyenek vagyunk. Színházi szülőhazám, az enyém és a színészeimé azokból a pillanatokból szövődik, melyekben nem bújunk maszkok mögé, nincs többé mellébeszélés és félelem, hanem mi magunk vagyunk, és a sötétben megfogjuk egymás kezét.

A színházi hagyomány nem hierarchikus. Senki sem gondolja, hogy a színháznak lenne a világban vagy egy városban vagy egy kiemelt épületben egyetlen központja. A színház láthatatlanul terjed, nem ismeri a földrajzot, de beleavatkozik mindazok életébe, akik művelik. A színházművészet egyesít. Minden színházrendező a sírba viszi az utánozhatatlan, világos és szép pillanatokat, mindegyikük ugyanúgy tűnik el, és nincs semmilyen természetfeletti erő, ami megvédené őket. A nagy mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek közepette csak pillanatokra valósítják meg az igazságot, a kétértelműséget, az erőt, a szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad utánuk néhány adat, fotó, videó felvétel, elképzeléseik halvány lenyomata. Ezekből a felvételekből a közönség csendes rezdülései hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és átélt pillanat varázsa is, ami megismételhetetlen, elmesélhetetlen. Ez csak néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az élet.

Amikor megértettem, hogy a színház önmagában is olyan, mint egy ország, a világot behálózó hatalmas terület, felszabadító döntést hoztam: ne menj el onnan, ahol vagy, ne rohanj máshová. Ahol te vagy, ott a közönség. Ott vannak a társaid, akikre szükséged van. Otthonodtól távol a mindennapi élet kusza és átláthatatlan. Ezen a látszólagos mozdulatlanságon dolgozz, indulj a legnagyobb utazásra, járd be újra Odüsszeusz és az argonauták útját: légy az a mozdulatlan utazó, aki segíti, hogy saját világod súlyosabb és szilárdabb legyen. Utazásod ahhoz a pillanathoz vezet el, amikor a hozzád hasonlókkal találkozol. Feléjük tartasz, a szívükhöz, a lelkükhöz. Feléleszted és összegyűjtöd érzelmeiket, emlékeiket. Utazásod szédítő, gazdagsága felmérhetetlen és senki nem teheti semmissé. Valójában nem fogjuk fel, hogy ez az utazás a nép képzeletében, a legtávolabbi földekbe vetett mag, vagyis a nézők polgári, etikai és emberi lelkiismerete. Így hát nem mozdulok, otthon maradok, látszólag nyugodtan, valójában éjjel és nappal munkába merülve, hiszen e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem titka.

Carlos Celdrán rendező, író, színház igazgató, 1963-ban született Havannában. 1986-ban szerzett diplomát a havannai Művészeti Egyetemen. Még ebben az évben rendezőként kezdett dolgozni a havannai Buenida színházban. 1996-ban megalapítja saját társulatát, az Argos Teatrót. Brecht, Beckett, Ibsen, Strindberg darabjainak előadásaival nem csak Kubában, hanem Európában is sikereket arattak. Ezen túl kortárs kubai szerzők műveit is bemutatták. A társulat legjelentősebb elismerését Celdrán 10 Milliones című darabjának előadásával érték el. Carlos Celdrán Kubában és Dél-Amerika számos színházi egyetemén tanít.

 

Fordította: Lakos Anna
Forrás : ITI Magyar Központja

Egyéb

ASSITEJ GYERMEKSZÍNHÁZI VILÁGNAP – 2019. MÁRCIUS 20.

 

ASSITEJ GYERMEKSZÍNHÁZI VILÁGNAP

2019. március 20.

 

A REMÉNY SZÍNHÁZA, A GYEREKSZÍNHÁZ

Yvette Hardie üzenete a 2019-es Gyerekszínházi Világnap alkalmából:

A világunkat megosztás és megosztottság sújtja. Jó lenne, ha követni tudnánk az ősi délafrikai Ubuntu törzs tanácsát, mely szerint „én azért vagyok, mert te vagy” és „egy személy a többi emberrel való kapcsolata által válik azzá, aki”. Együtt lenni jó.

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy egy közösséghez tartozva átérezzék, mennyi mindenben hasonlítunk egymásra, és megértsék, milyen sokféle jellemző teszi emberré az embert. Szükségük van olyan terekre, ahol új gondolatokat és elképzeléseket alkothatnak, és együttérzéssel fordulhatnak azok felé, akik látszólag a leginkább különböznek tőlük. Személyesen kell megtapasztalniuk a közösség adta összetartozás-élményt, és ezáltal részesülni mindabból az örömből és szépségből, amit ez a világ kínál.

Az ASSITEJ hisz abban, hogy a színház képes kapukat nyitni az emberek közti mélyebb összetartozás, a másokhoz – és legfőképpen önmagunkhoz – való kapcsolódás felé.

A New York-i The New Victory Theatre öt éves kutatásának az egyik legfontosabb – és egyben legváratlanabb – felfedezés az volt, hogy a színházi élmény a gyerekek számára elsősorban reményt adott, megerősítette hitüket egy szebb jövőben. A kontrollcsoportban vizsgált gyerekek, akik ugyanebben az időszakban nem vettek részt színházi előadáson vagy színházi nevelési foglalkozáson, jóval kevésbé bíztak a jövőben, tanulmányaik munkájuk sikerében, mint a színházlátogató gyerekek.

Miért ennyire fontos a remény? A remény erőt ad, megerősíti hitünket a jövőben, önmagunkban, átalakul magabiztossággá, akaraterővé, kitartássá, képessé tesz arra, hogy jobbá tegyük önmagunk és mások életét. Minden gyereknek szüksége van a reményre.

Felnőttként ezért tekintsük küldetésünknek, hogy elviszünk egy gyereket vagy fiatalt még ma a színházba- Minden gyereket, személyes vagy társadalmi körülményeitől függetlenül hozzá kell segítenünk, hogy találkozzon a művészetekkel és a színházzal. A hozzám hasonlóan a színházi szakmában dolgozók számára külön feladat kell, hogy legyen, hogy olyan minőségi előadásokat és élményeket kínáljunk a gyerekek számára, amelyek által a fiatalabb nemzedék – a jobb ma és holnap reményében – emberségében, képességeiben megerősödve felnőttként egész emberré válik. Együtt növünk fel!

Yvette Hardy üzenetéhez 8 – 11 éves tanulók csatlakoztak a világ öt kontinensének országaiból. Most az ő gondolataikból idézünk, melyben a színházi élmény fontosságáról beszélnek. A magyar színházak, bábszínházak művészei és az ASSITEJ Magyar Központ szívesen venné, ha Ti is elküldenétek hozzánk, mit gondoltok a színházról, megírnátok miért szerettek színházba járni! Szívesen megosztanánk a jövőben, hogy számotokra mit jelent a színházi élmény!

 

JOYEE (8 éves):

Én olyan helyen születtem, ahol a színháznak nagyon különleges szerepe volt. Indiában.

Bár egy árvaházban nevelkedtem, tudtam, hogy a színház fontos. A színház részei vagyunk mind – anyukám is, én is. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy jó és vicces dolgokat csináljon. Bollywoodot is szeretek játszani, mert az kötődik a szülőhelyemhez. 

Minden színház. Nehéz ezt elmagyarázni. Nem is próbálnám elmagyarázni olyannak, aki nem érti, egyszerűen csak elvinném és megmutatnám neki, hogy a saját szemével lássa.

A színház te magad vagy. Bármit teszel, az színház. Minden, ami körülvesz, az színház. Te vagy a színház. Az egész tested úgy működik, mint egy színház. Egy nagy előadássá áll össze. És ez az előadás az életed.

Színház nélkül nem lenne képzelet. Színház nélkül nem lennénk önmagunk. Történetek nélkül mindenki folyton unatkozna. Az emberek búskomorak lennének, és nem igazán éreznék jól magukat. Olyan lenne, mintha a Holdon élnénk. Az emberek nem tudnának kommunikálni egymással a nagy sisakok miatt.

Ha nincs képzelőerőd, nos, azon csak a színház segíthet. A színház sok mindenre megtanít. Például megtanulhatod, milyen a szeretet. Hogy hányféle formája van. És hogy olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs, hogy esetleg képesek szeretni egymást – nos, rájönnek, hogy képesek. Egy igazán erős történet képes megváltoztatni bennünket. A színház egy különleges, jó és csodálatos dolog. Sokféle érzést kelt bennünk, amit mind át kell éreznünk – ha egy előadás szomorú, akkor azt, ha örömöt és reményt ad, akkor azt. Akkor reménykednünk kell, hogy valami jó vár ránk. Mert legtöbbször így van. 

 

JOJO (11 éves):

11 éves vagyok és diszlexiás. Néha kicsit káromkodok. Azokat az embereket szeretem, akik megértenek – engem, úgy, ahogy vagyok. Szeretnék részese lenni valaminek. Olyan ember vagyok, aki szeretné megváltoztatni a világot. 

A színház azért fontos, mert történeteket mutat be. A történetek pedig nemzedékről nemzedékre elmondják az embereknek, mi a helyzet. Honnan jönnek, miért vannak a világon, hogyan kerültek ide. Ezek olyan dolgok, amit mindannyiunknak tudnunk kell. Így tudjuk aztán a többi embert megérteni.

 Azt szeretem a színházban, hogy ott a fantáziánkat kell használni – a saját képzelőerőnket, ami mindenki másétól különbözik. Mert ha egy előadásban nem vagy csak nehezen lehet látni valamit, akkor azt oda kell képzelni. Ki kell találni magadnak. És akkor igazán jól látod. De mindenkinek valami más történet vagy kép jelenik meg a fejében – teljesen más, mint a tiédben.

Ha nem viszik el a gyerekeket színházba, akkor a színház meghal. A színház sorsokat, lelkeket, szíveket mutat meg élőben. Ha én elvinnék egy kisgyereket a színházba, semmit sem mondanék vagy magyaráznék neki odafelé menet. Megnézné az előadást, és aztán ő magyarázná el nekem, amit látott.

Ha nem láttam volna azokat a dolgokat a színházban, amiket láttam, akkor most nem lennék önmagam.

És szeretem magamat.

 

advert-image
Egyéb

VÁNYA BÁCSI A POSZTON!

 

Óriási megtiszteltetés érte színházunkat! Hivatalosan és büszkén jelenthetjük, hogy Ványa bácsi előadásunkat a zsűri beválogatta az idei POSZT – Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába.

CSEHOV

VÁNYA BÁCSI

Színmű

 A Váci Dunakanyar Színház és a Bartók Kamaraszínház előadása.

120 évvel ezelőtt látott napvilágot Anton Pavlovics Csehov egyik legnépszerűbb színműve, a munkába fásult zsémbes agglegény, Ványa bácsi története. Elhunyt húga lányával él a birtokon, melyről lemondott, hogy támogassa nagyra tartott sógorát, a nyugalmazott egyetemi tanár Szerebjakovot. Egyhangú, de nyugodtnak legkevésbé sem mondható életük elfojtott érzelmek, ki nem mondott szavak okozta feszültségekkel teli, a fő probléma mégis a féltékenység. Ványa reménytelenül szerelmes Szerebjakov gyönyörű feleségébe, Jelena Andrejevnába, aki még mostohalánya, Szonja vágyának tárgyát, Asztrovot is az ujja köré csavarja…

Az alapkonfliktus tehát adott, és a dráma szereplőire nem is várhat más, csak az elkerülhetetlen csehovi megoldás:

„Azok, akik utánunk majd száz vagy kétszáz esztendő múlva élnek, és akik majd lenéznek bennünket azért, mert ilyen ostobán és ilyen ízléstelenül éltük le az életünket – azok talán megtalálják a módját, hogyan lehetnek boldogok, de mi…“

Szereposztás: Szerebrjakov – nyugalmazott egyetemi tanár IVASKOVICS VIKTOR / 
Jelena Andrejevna – a felesége, 27 éves ERDÉLYI TIMEA / Szonya – Szerebrjakov lánya az első házasságából TARPAI VIKTÓRIA / Vojnyickaja, Marija Vasziljevna – a professzor első feleségének anyja TÍMÁR ÉVA/ Vojnyickij, Ivan Petrovics – a fia SIPOS IMRE / Asztrov, Mihail Lvovics – orvos KASZÁS MIHÁLY / Tyelegin, Ilja Iljics (Waffles) – elszegényedett földbirtokos – KIS DOMONKOS MÁRK / Marina, öreg dajka – KÚTVÖLGYI ERZSÉBET / Szolga – SMÁL-SZILAJ GÁBOR

Rendezőasszisztens: Nagy Sára / Látvány: Alla Fedoryshyna / Rendező: Yaroslav Fedoryshyn

 

 

Egyéb

HELYI VIOLINOSOK AZ ODT VESZPRÉMI REGIONÁLIS FORDULÓJÁBAN!

 

A Bartók Kamaraszínház és a Violin Alapfokú Művészeti Iskola együttmüködéséből született produkciók sok élménnyel teli perceket okozotak már színházunknak és városunknak!

Most a középiskolás csoportnak lehetősége nyílik megmutatnia magát egy országos diákszínjátszó versenyen, az ODT Veszprémi regionális fordulójában. Mi bízunk a jó szereplésben!

Szurkoljanak nekünk március 17-én Önök is!

Csoportvezető: Gasparik Gábor.

Egyéb

ROSTI PÁL ÉLETE A MÁRCIUS 15. ALKALMÁBÓL KÉSZÜLŐ ÜNNEPI MŰSORUNKBAN

 

ROSTI PÁL ÉLETE A MÁRCIUS 15. ALKALMÁBÓL KÉSZÜLŐ ÜNNEPI MŰSORUNKBAN

 

TÁRSULATUNK PÉNTEKEN KEZDETT PRÓBÁLNI A MÁRCIUS 15-ÉN TARTANDÓ ÜNNEPI MŰSORUNKRA, MELYBEN ROSTI PÁL ÉLETÉT DOLGOZZÁK FEL ŐZE ÁRON RENDEZÉSÉBEN.

SZÖVEGÍRÓ: PÁLINKÁS BERTALAN

 

ROSTI – a meg nem írt memoár

Szellemidézés 1830-1874

Gazdag történelmi forrásgyűjteményből, válogatott képi- és hanganyaggal, valós alapokon, de egyedülállóan az ő saját szemszögéből idézzük meg és visszük színre Rosti Pál emberi alakját. Szikrázó élete gondolatainak, helyzetértékeléseinek szűrőjén világlik fel. Így vele és az éppen jelen lévő, ma is közismert sorstársai révén léphetünk be többször életének benső és sorsfordító színtereire is, részesítve egyúttal közönségünket a páratlan kalandokban és töltekezve Rosti Pál szellemi kisugárzásában.

A Szövegíró, a Rendező, a Bartók Színház társulata örömmel invitálja a közönséget az ünnepi bemutatóra, hogy kivételes részesévé váljon Rosti Pál párját ritkító élményeinek, atmoszférát teremtő, élénk stílusának, tanúja legyen  a polgári korszellem  elkötelezett alakításának. Élje át, hogy tanúja egy jellemfejlődésnek, hogy társa egy nagy műveltségű szabadságharcosnak, világpolgárnak, egy polihisztornak, korának legkiemelkedőbb pentelei polgárának.  

 

Jegyár 2000 Ft, diák/nyugdíjas 1000 Ft, támogatói jegy 5000 Ft.

Egyéb

A TEGNAPI TWIST OLIVÉR MARGÓJÁRA: STANDING OVATION!

 

A TEGNAPI TWIST OLIVÉR MARGÓJÁRA:

STANDING OVATION!

Egyéb

VÁNYA BÁCSI KRITIKUS SZEMMEL

 

VÁNYA BÁCSI KRITIKUS SZEMMEL

Ványa bácsi c. produkciónk mind Vácott, mind a dunaújvárosi színpadon nagy siker a klasszikus előadásokat kedvelők részéről. Mi sem bizonyítja jobban, mint az alább olvasható kritika.

Ványa bácsi (Kútvölgyi Erzsébet, Kaszás Mihály; Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

“Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi – Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

Az első megkapó élmény a nyitókép szépsége. Mintha egy flamand festményt néznénk: erős földszínek, finom átmenetek artisztikus kompozícióját látjuk a színpadon. A második élmény az elementáris zene. Bach Máté-passiója, Verdi néhány közismert motívuma mellett a Tarkovszkij-filmek zenei betétjeit halljuk a Sztalkerből, a Tükörből és a Nosztalgiából. Közben mindez így együtt valahogy mégis megidézi Csehov falusi világát. Jaroszlav Fedorisin varázslatos rendezését a váci Dunakanyar Színházban láttam először, s aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban megnézzem újra – a két intézmény együttműködésében létrejött előadást ugyanis felváltja játsszák a két helyen.

Ványa bácsi (Erdélyi Tímea; Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

A jól ismert történet megállíthatatlanul csordogál, talán lassabban is, mint megszoktuk: mintha a szövegben nem lenne húzás. Emiatt a hazai színházi gyakorlathoz képest kissé talán hosszú ideig tart, ám a monotónia hatáselemeit bátran használó előadás egyáltalán nem ritmustalan. Könnyű belehelyezkedni a ködösen gomolygó világba, melyben kitartóan munkál a melankólia. És persze a mindent átható illúzió, amely a különféle önáltatások katalógusaként kerül elénk. De az ukrán rendező színpadi értelmezésében egyik nagy önbecsapás sem reflektálatlan: a még mindig csak 27 éves, szép és csinos Jelena Andrejevna (Erdélyi Tímea) valójában tudja, hogy hiba volt feleségül mennie az Ivaskovics Viktor által alakított idős professzorhoz, s Ványa bácsi (Sipos Imre) szintén tisztában van vele, hogy rosszul döntött, amikor saját életét alárendelte az egyetemi tanárénak. Mindazonáltal a döntésükért mindketten mást hibáztatnak. Az előadás központi alakja Asztrov, az orvos (Kaszás Mihály), akibe a fiatal nők szerelmesek, s aki a szereplők közül egyedüliként saját magát okolja elrontottnak vélt életéért. Változtatni ő sem képes a sorsán – ebben a világban minden rég elrendeltetett. Amit az érintettek természetesen tragédiaként élnek meg, de kívülről szemlélve, ahogy minden veszendőbe megy: az időnként katartikus élmény is lehet.

Ványa bácsi (Sipos Imre; Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

A díszlet valamennyi fontosabb eleme olyan metaforikus többletet hordoz, amely rendre elmélyíti a dialógusokat (díszlettervező: Alla Fedorisina). Például az előadás nagyobb részében felakasztva lógó zsákok, amelyek vizuálisan is hatásos kifejezői a falusi élet kilátástalanságának – abban a pillanatban, amikor levágják őket és a tartalmukat szétszórják a földre, megteremtődik a káosz katartikusan szép színpadképe. Hasonlóképpen többjelentésű eszközként funkcionálnak a padok: egyfelől a hétköznapi események tárgyaiként, mindennapi szituáltságból kimozdítva, másfelől művészeti kifejezésként. A poétikus látványvilágon túl az időnként brutálisan felerősített zenei betéteknek is köszönhető, hogy a kisszerű világ mögött újra és újra megjelenik valami nagyobb és esszenciálisabb, amitől megkapóan szép és érdekes ez a Ványa bácsi-előadás.”

A kritika az alábbi linken is megtekinthető.

Bezárás